1.vers:
Fekete por…
Utcák rengetege, melyeken ott vagyok olykor-olykor,
S lábam, néha lelkemmel együtt befeketedik a portól..
Magányról szó sincs talán, csupán a csalódás diadala,
Mely emberektől származik, s mindenkiben ott ragad.
Keserv, álmok, könnyek és hátborzongató pillanatok,
Néha talán azt érzem, már nem is önmagam vagyok.
A vágy…mely képes lelkeket ölni, mikor már elvesztél,
De te mégis mész tovább, s ott az az átkozott remény.
Gondoltam… szívem erős lesz, kibírom az akadályokat,
De egyszer elestem, s tudtam, ő nem érzi csalódásomat.
Kérdeztem ekkor, vajon mi hajtotta őt, talán a győzelem?
S most ő is a mélyben van és csak maga miatt esett el..
Szinte remegtem, ahogy ott ültünk némán, egymással szemben,
És rám szegező édes tekintete csak nehezítette a kérdéseket…
Lágy szavaitól csak folytak apró könnyeim végig arcomon,
Éreztem, szívem már nem bírja tovább, eltűnt a mosolyom.
Tudtam, nem vagyok már képes forró érintését kibírni,
Melyet mástól nem kapok meg s hiányzik majd mindig.
Most eltörem, csak keserű dallam hallatszik szívemben,
S egy szó cseng fülembe, ahogy azt mondja „SZERETLEK”
Hazug a szó talán, vagy szívéből jövő őszinte vallomás?
Nemt tudom, de lelkemnek már csak álomba illő látomás.
Fáj a perc, a szó, a tekintet, mert nincs már és elvesztem,
Erőm elfogyott, csak a sírás folytogat, testem megremeg.
Félek már szeretni, félek újra és újra csalódni…borzalom,
S most nem mondhatom már senkinek, boldog vagyok..
Már minden a múlt eltűnt a boldogság, a porba eltemettem,
És csak remélni tudom, a semminél azért többet jelentettem.
Sajnálom, hogy így kellett lennie s fáj, hogy így alakult ez mára,
De mosolyogni fogok, még ha szívem eltört is és lelkem sápadt.
És fogalmam sincs róla, miért érdemeltem ki ezt a gonosz sorstól,
De igyekszem és képes leszek megtisztítani lelkem a fekete portól…
2.vers:
Én már nem leszek..
Elgondolkodok, könnyeimet potyogtatva a padlóra,
S kérdezem, most ez történik tényleg...valóban?
Mert akkor ott a sok emberből téged választottalak,
Hisz benned láttam az ideális férfit számomra...
Ez mára is így maradt, az érzés még mindig él bennem,
De szívem már nem bírja a terhet, kimerült a lelkem..
Feltehetnéd a kérdést, mit nem bírok már és miért?
S a válaszom csak az lenne, élnék én, de vajon kiért?
Elfogyott az erőm, nincs meg közöttünk a bizalom,
S a keserű, bűnös élet engem egyedül hagyott..
Halálvágyról nincs szó, csupán a kedvetlenség hatalmáról,
Mert ami bennem él, nem más, csak egy elátkozott álom..
S én kívánnám még ezerszer, bárcsak jobb lehetne,
De ez semmi, a sokhoz képest csak egy porszemecske.
Annyira bánt, hogy nem hiszed el az érző szerelmet szívemben,
Mely ott van, s a ritka öröm mellett, könnyeket visz a szemembe..
De már nem fogok sírni, a könnyek bár jönnek, de elfolytom azokat,
S számlálom a gyorsan eltűnő, borzalmas, szívtelen napokat..
Nagyon félek, mert hiányzol, nem vagyok már ott, elveszítettelek...
De majd ha végre elhiszed hogy szerettelek, késő lesz, mert én már nem leszek!